I. Holdvirág

                                                                              Holdvirág

            Harborage, Swamp of Sorrows, Stonard, Pool of Tears Temle of Atal’ Hakkar  

     Esett, már 2 napja esett, és az ég már lassan egy hete bezárult.

     Az amúgy is sárgás-barnás mocsári gőzöktől megfestett levegő cseppet sem volt barátságos, de a lassan sűrű cseppekben eső víz, átjárta már az összes ruhám, maradék felszerelésem, hajam, és mély nyomott hagyott bennem mentálisan is legyengítve. Amióta eljöttem Misty Valleyből folyamatosan nyirkos vagyok, és félek, a sebeim, ha nem száradnak meg elkezdenek üszkösödni a rátett gyógyfüvek ellenére is.

     Dideregve, fölhúzott térdekkel, amennyire lehetett összehúzódva guggoltam, egy védelmező óriás szollinfa ősi gyökerei közt a sós mocsári talajon, sárosan mocskosan az Íjam nélkül, és tudtam, hogy a védővarázs gyenge, mint én, amit ráolvastam a faóriásra, mit szívesen fogadott és a tőle telhető legtöbbet meg is tett elrejtésem érdekében. Testem sajgott, és sebeimből szivárgott a vérem, karom megégett, de már kezdett hatni a horzsika és a vadrózsagyökér összerágott masszája.  A leve egy részét lenyeltem, ami az állapotomon is javított, de nem tudtam elegendőt szedni a menekülés közben, és a keverési arány sem volt egészen pontos.

     Lényem egy részét, mintha kiszakították volna belőlem, és hiánya hatalmas fájó űrt hagyott maga után, sokkal fájóbbat, mint fizikai sebeim. Kedves társam, és az Íjam elvesztése mázsás súlyként nehezedett rám…

     Nagyot hibáztam. A pillanat tört része alatt rádöbbentem, hogy a düh, és a szomorúság, amit engedtem magamon eluralkodni, figyelmetlenné tett, és az ordító jeleket sem vettem észre magam körül, de már nem tehettem semmit, és sodródtam az idővel és eseményekkel. Az életemmel is fizethettem volna érte, de nem én maradtam ott a csapdában, hanem hű társam.

                                            

     Nagyon messziről utaztam ide, hogy beszéljek Holaaru nagy tudású Dranei mesterrel, de a falut lerombolva, a sátrakat a sárba taposva, a bőröket szétvagdosva találtam.

4-5 holddal ezelőtt történhetett a tragédia.

A falu felett mély fájdalom, és szomorúság ült.

Draenei hullák hevertek szana-szét.

    Jöttömre pár bog, macskaféle ragadozó ugrott le a szétcibált tetemekről, amik a párás meleg miatt erősen bomlottak már, döglesztő szagfelhőket engedve ki magukból, támadást fontolgatva fújtak ránk, de pár szóval, és mozdulattal lecsitítottam őket, megtartva a megfelelő távolságot. Elmémet lassan eltöltötte a fájdalom, és düh, mint mindig, mikor az értelmetlen öldökléssel szembesülök, ennek ellenére nem töltöttem ki a macskákon a mérgemet. A nyomokból láttam, hogy furbolg támadás volt, a hatalmas medve-emberek törtek zúztak, gyilkoltak, összetörve mindent, még az is a földbe volt taposva, amit más körülmények közt el szoktak vinni. Társuk is volt, emberszabású, alighanem a felbujtójuk lehetett, mert maguktól nem szoktak rátámadni senkire, bár a bikaembereken és az éjjelfeken kívül nem látnak senkit szívesen a közelükben. A falu körül a ki és bevezető nyomokat figyeltem, hátha valaki elmenekült, vagy elhurcoltak.

    A támadók nyomait láttam délfelé elhúzódni, egyenlőre nem törődtem velük, kelet felé találtam egy nyomot, eleinte futva, majd kúszva menekült egy draenei asszony. Egészséges és fiatal lehetett, nem volt sérülése, vagy legalábbis nem komoly. Léptei bevezettek a mocsár sűrűbb részébe, óvatosan követtem a nyomait, lassan elhajtogatva a gyökereket, ágakat, amennyire lehetett szárazon maradva, miközben azon gondolkoztam miféle erőknek állt ez érdekében pont most, hisz hosszú évek óta itt volt ez a falu, és békésen megfértek egymással a szomszédok.

    Ekkor kellett volna felfigyelnem a szomorú erdő figyelmeztető jeleire, a fák sírtak, csikorogtak, a madarak hallgattak, a bogok izgatottak voltak, lapultak és az aligátorok, akik mindig ott voltak ahol a  tetemek, eltűntek.

     A homályból kiértem egy tisztásra, a nap viszonylag szabadon tűzhetett be a megritkult, lehajló szomorú fák közt, a közepén egy pocsolyából egy dombocska emelkedett ki és ott ült a lány. Még körülnézni sem volt időm, mikor ordítva kirobbant a gyökerek közül négy medve-ember, és ledöbbentek a meglepetéstől. Nem engem vártak. Felocsúdva felém szaladt a két kardforgató, és a különböző támadó és védővarázslatos totemek, mint dárdák csapódtak körülöttünk.

     Ezredmásodperc alatt az Íjamon volt a vessző, és halk vakkantással robbant ki belőlem az ige, eleresztettem a nyilat, az egyik medve-ember halott volt, három totemoszlop átlőve feküdt.

     Szajé, (Szakadtajku) a medvetársam, védelmezőm, velem egy időben rontott rá az első kardforgató medvére, lekötve figyelmét, és életemet mentve meg avval, hogy a mellette elszáguldó pallosos páncélos medve-ember lábára is rácsapott éles karmaival. Ledobtam egy fagyasztócsapdát, a közelítő ellenfelemnek, hogy nyerjek kis időt, és a gyógyító totemeket, és gazdáit vettem célba. Ekkor jelent meg a szemem sarkába a csuklyás, díszes arany fekete csillogó selyembe öltözött alak, de már nem tehettem meg, hogy ne eresszem el a Furbolgokra a nyilaimat, mert nagy időveszteség lett volna. Mire újra felajzottam Íjamat, már elmormolta a varázsigéjét, és a tűzcsóván keresztül száguldott át felé a nyílvesszőm, ami varázslattal sem volt megtámogatva, szorult helyzetem miatt. A tűz elért. Különlegesen erős sebzése volt. Azért nem ölt meg, mert jó barátom Darkshore-ban tűzsebzés elleni rúnákkal varrta tele köpenyem, amik elnyelték és semlegesítették erejének nagy részét, evvel elemésztve önmagukat is kékes villanással mállottak szét a köpeny anyagáról.

     Rám csapódva, szétszóródott, rám ragadt a tűz, mintha kis magok lettek volna, és húsomból-ruhámból táplálkozva, fává nőnének ki a páncélom résein át. A fájdalmamat megakasztottam, és rémülten láttam, hogy az Íjam tüzet fog, és sebesen égni kezd, szétpattant kezemben, ahogy a húr elégett, és hamvadni kezdett a felső vége. Ennek ellenére sem eresztettem el fegyverem, de a pallosos Medve-ember ekkor tért magához lerázva jégcsapdám maradék hatását, és egy szörnyű csapással a fegyvert tartó kezemet akarta levágni, amit egy csuklófordulattal védtem ki, mire kirepült az Íj a kezemből.

     Ekkor láttam, hogy csak a menekülés ad esélyt az életben maradásra, füttyentettem Szajé-nak, aki egy harmadik pallosos harcost szaggatott, ránézve láttam, nagyon rossz bőrben van, több sebből vérzett, de nem volt időm a gyógyító igéket elmormolni, mert a Mágus nyílvesszőmmel a mellkasában a kezei közt már a másik tűzlabdát formálta, ami egészen biztosan végzett volna velem.

     Egy csavart oldalszaltóval megfordultam, kikerülve egy csapást, és hangosan szakadt ki belőlem a szó ami sebességem megnövelte, szinte boszorkányos ügyességgel futottam a fák közt kissé még lángolva, az első moslékszínű pocsolyába fejest ugorva, a többit kerülgetve átugrálva. Csak egy kis idő múlva eszméltem rá arra, hogy hű társam nem követ, egy pillanatra megtorpantam, de beláttam, már hiábavaló lenne visszamennem. A fájdalomtól szinte eszemet vesztve futottam, a hátam mögött üldözőim kiáltásait hallva.

     Ekkor eredt el az eső.

     Bujkáltam, futottam, futás közben leveleket, szakítva, néha megbújva a mocsárban, a gyökerek közt hallgattam ellenségeim szervezkedését, nagy szerencsémre a medve-emberek morogtak, nem akartak egy Éjelfet üldözni, hazamentek, így Orkokkal kerestetett a mágus, akik orra füstszaggal volt tele, és nem érdekelte őket túlságosan egy hosszúfülű. A második nap nem hallottam a keresők zaját, és behúzódtam a szollinfa védelmező aurája alá.

     Viszonylagos biztonságomban a gyökerek közt átengedtem magam a fájdalomnak, és visszagondoltam arra az időre, mikor Szajét megismertem…

     Aldrassil mellett a falu ahol felnőttem nem volt nagy, szinte csak tábor volt közvetlen a Furbolgok tanyája mellett. Apám és Anyám közemberek voltak kovácsok, kevés mentális erővel, de annál nagyobb szívvel, és józansággal. Engem is arra neveltek, mint a többieket, Gyűjtögetni, meditálni, a természetet elfogadni, tisztelni, ijászkodni, tőrt, és rövidkardot forgatni, bár értelmét nem láttam, a harcnak, megtanultam amit mindenki. Mikor elérkeztem abba a korba, mikor népem gyermekei képességeit a nagyhatalmú Éjelfek arra szakosodott Druida mesterei megvizsgálják, minden érdeklődés nélkül fogadtam őket. Magam is csodálkoztam azon, mikor mondták nagyon sok erő van a gyerekben, a hold ragyogta be elmém, és magukkal akartak vinni, mint több társamat, kik gyógyítónak, harcosnak, druida tanulónak mentek,én nem mentem. Napokig elnéztem, a felhőket az égen, és a körülöttem lévő erdő állatainak életét örömeit, tragédiáit ismertem. Nagy néha egy-egy sötét folt árnyékot vetet az erdő távolabbi részeire, az állatok viselkedését megváltoztatva, néha Éjszablyákon harcosok érkeztek, és Fennkölt nyugalommal bejárták a vidéket, fura lények holtesteit hozva, bőröket, trófeákat.

   Nem volt kedvem hozzá, elmenni innen, halottam ugyan a háborúról, meg a zavaros világról, de én a faszénégetés közben, amire szüleimnek szüksége volt, a fák hangjait hallgatva boldog voltam, és kizártam, az afféle, bajokat,

-          messze vannak.

Mondtam, és tanulgattam a körülöttem élő állatok növények nyelvét, jeleit, Szüleimmel jártam az erdőt, ércek után kutatva, közben tanultam a környezetemtől, halk szavú apámtól, a fémekről, az állatokról, teremtményekről. Néha a jól ismert helyeket elkerülte apám, mondván, hogy most nem biztonságos, később visszajövünk. És én is éreztem azt a különös félelmetes vibrálást, ami ezeknek a területeknek a szélén volt tapasztalható. Ha sokáig nem szűnt meg, vagy gyorsan terjeszkedett a sötét folt, akkor futár ment Aldrassilba onnan Darnassusba, ami a világ közepe.

Még aznap, vagy másnap meg is érkeztek a harcosok, egy vezető, általában a vadászmester megmutatta a rendellenességet, és pár óra múlva már el is tűntek gyönyörű hátasaikon.

    Az Éjszablyák látványa mindig izgalommal töltött el, nyugodtan közel mehettem hozzájuk, sőt már első alkalommal is szívesen fogadták közeledtemet, de nem ösztökélt semmi, hogy ráüljek ezekre a fenséges állatokra, akik maguk is legendás harcosok voltak, és nem egyszer mentették meg hátasaik életét, vitték ki sebesülten a harcból, és némelyik életét adta, hogy gazdája megmenekülhessen. Szívesen hallgattam a történeteket, amiket nem a harcosok, hanem a faluban lévő idős Elfek meséltek. De csak azok érdekeltek amik állatokkal, fákkal, voltak kapcsolatban, a ismertem hallomásból mindenféle szörnyet, veszélyes vidéket, de nem vágytam velük találkozni. Bár álmaimban olyan vidékeken jártam, és olyan állatokkal találkoztam, amiket még nem láttam, és beszéltek hozzám medvék, farkasok, menyétek, néha olyanok is miknek szavát nem értettem, és fojtott sziszegésükből csak rosszindulatot véltem kivenni.

     Egy holdfényes éjszakán Anyám hozzám fordult, és mosolyogva megfogta a kezem.

-          Lányom, lassan eljön, az az idő, mikor el kell döntened hol a helyed a világban, és valami szakmát kell tanuljál, valami irányt kell adni az életednek, mert a Holdanya nem azért teremtett minket, hogy, csak külső szemlélők legyünk gyönyörű világában, hanem hogy tevékenyen részt vegyünk az építésében, terjesszük a szeretetet, és az áldását.

Mivel már ezeken a dolgokon én is gondolkoztam, és a természet állt hozzám a legközelebb, ezt válaszoltam anyámnak­:

-          Köszönöm, szerető gondoskodásod, és ha nincs ellenedre virágszedő, gyógyfüves, és alkimista szeretnék lenni, mint Alainariel a vadászmester felesége.

-          Valahogy éreztem, szólt, és mosolyogva biztatott, hogy menjek el hozzá nyugodtan.

     Pár nap múlva elsétáltam a hatalmas kék Goluin fenyő felé mely otthont adott az Elf párnak. Alainariel szívesen fogadott, rögtön belefogott a tanításomba, mert sok megrendelése volt gyógyitalokból, és az elkövetkező pár napon kijártunk növényeket szedni. Nagyszerűen ment minden, lassan, de biztosan tanultam meg a neveket, a gyógyhatásokat, keverési arányokat, közben Dazalar a férje, rácsodálkozott a kapcsolatomra az állatokkal. mikor nem egyszer velünk tartott egy egy növénygyűjtő útra.  Tanítgatott, biztatott, és mondta, engem a Holdanya is Vadásznak teremtett.

Elmagyarázta, hogy a vadász nem halomra gyilkolja az állatokat, hanem vigyáz a megfelelő rendre ezerszer is meggondolja, ha kilő egy vadat, és az is mind a földanya egyensúlyát szolgálja, nem beszélve arról, hogy a sötétség jelen van köztünk, és sokszor kíméletlenül szembe kell szállni vele, ami egy vadásznak büszke kötelessége. Sok mindent tanultam tőle akaratlanul is, vagy érdekelt, de egy szép napon azt mondta nem tud tovább tanítani, mert amit tudott átadta nekem, és kérte, hogy Darnassusban Jeen'ra Nightrunnerrel beszéljek.

    Elcsodálkoztam, és nem igazán értettem, mert észre sem vettem, hogy befogadtam tudását. Amit ő szelídítésnek hívott az nekem játék volt, szinte minden állat követet egy darabig, ha szóltam hozzájuk.

Az íjászatban a varázsigéket már gyerekkorunkban tudtuk, és titokban gyakoroltuk, és az olyanokat, hogy lányom egy vadász addig él míg a társa is él, a csapdád időzítésén múlhat a sikered, nem tanításnak vettem.

    Minden esetre megköszöntem, hozzám való jóságát, de,

-  Nem megyek én innen sehova - mondtam, és mosolyogtam.

-  Nem bánom - mormogta, de amit megtanultál már ne felejtsd, és gyarapítsd tapasztalataidat!

     Adott egy gallyacskát, amit mindig magamnál kellett tartanom, baj esetére, elvitt az ijkészitőhöz és készíttetett nekem egy íjat, valamint vadászruhát vásárolt számomra.

     A véletlen úgy hozta, hogy napokon belül helyt kellett állnom, ha akartam, ha nem, mert Nightrunner elment a városba, jelentést tenni, a helyi állapotokról, közben történt egy szerencsétlenség!

     A gyerekek, egy hegyoldalán egy vízmosásban játszottak, mikor a partfal beszakadt, és ráomlott egy igen erős, nagyon nagy termetű medvére.

    Először azt hitték elpusztult, de a maci lassan magához tért, és addig vergődött, míg kimászott a rádőlt föld alól, és dühöngeni kezdett, a gyerekek először sajnálták, aztán megijedtek, elszaladtak mikor látták, hogy ki fog mászni, hallották a veszett hangokat miket kiadott, és elbújtak a gyökerek és fahasábok közé így beszorultak a medve mögé a vízmosásba, és nem mertek mozdulni. Egy arra járó utazó találta meg őket, és szólt a faluban a szülőknek, hogy baj történt, akik rögvest szaladtak hozzánk. Mivel a vadász nem volt a faluban ezért nekem mondták, te vagy a helyettes neked kell intézkedni, elpusztítani, vagy lecsendesíteni az állatot.

     Hiába mondtam, senki nem hallgatott rám, hogy:

-   Én nem vagyok vadász.

Furán néztek rám, mert a  ruhám is, felszerelésem is az volt, persze segíteni is szerettem volna, hát nem tehettem mást, elmentünk a helyszínre, mivel szorított az idő, futva.

     Rettenetes kép fogadott, a medve megsérült, és ordítva dühösen rángatta a fákat. Repültek a faforgácsok szerte széjjel, a gyerekek sírtak, a szülők meg azt mondták le kell lőni.
Az egyik gyerek apja már feszítette is az íját.

    Szelíden eltoltam az íjat, és kértem bízzák rám, nagyon sajnáltam a medvét, elővettem a galyat, amit a Mesterem adott, és előrébb lépve, magamra vonva a maci figyelmét, mormolni kezdtem a szavakat, amit az állatok szelidítesekor használnak. 
A hátam mögötti beszédből annyit hallottam, hogy 
- Megöli!

     Éreztem elönti testem egy erő!

Valaki védő imát mormolt rám, a dühöngő medve rám rontott, és tudtam, amíg  el nem mondom a varázsigéket, állnom kell az ütéseit bármennyire fájdalmasak is legyenek.

      Az állat egymás után csapott a rettentő mancsaival, ahogy tudtam félrehajoltam, de éreztem, hogy véres csíkok tarkítják a testemet, a védővarázs nélkül, már el kellett volna feküdjek, hogy az állat azt higgye meghaltam, és otthagyjon, de végigmormoltam a szöveget, és a medve megszelídült, lecsillapodott, lelassultak a mozdulatai és mellém állt. Megkönnyebbültem, különös érzés lett úrrá rajtam, éreztem nem vagyok „egyedül”, éreztem az erőm megnőtt és a medve ereje is kiegészült az én tudásom erejével.

     Láttam a szája fel van csúnyán szakadva.

Hát ezért volt olyan vad! Nagyon örültem, hogy nem kellett megölni, meg akartam vizsgálni az állat pofáján a sebet, amit valószínűleg egy a leomló földdel együtt lezúduló faág okozhatott, de a vérveszteségtől kezdtem elgyengülni, kezdett elhomályosodni a világ, megrogytam, valaki a hónom alá nyúlt, megtámasztott.

    Arra már nem emlékeztem, hogy kerültem haza, de azt tudom egyszer csak otthon voltam, és itattak velem egy italt, amitől nem éreztem fájdalmat, és mély álomba estem.

Folyt köv.