2015. január 15., csütörtök

V. Elf, Ember, Medveember.

   A tisztáson ismét.

 Dermedten guggoltam a tisztás szélén egy jótékonyan takaró folyondár lugas alatt, és a medvém teteme mellett egy embert láttam. Kés volt a kezében. Valamit mormolva, nem varázsigét, fordította a tetemet, hogy jó fogást találjon a nyúzáshoz. NYÚZÁSHOZ! Végigdübörgött bensőmben az ölni akarás.

Éreztem, hogy a harag elönti elmémet, de jó leckét kaptam itt az önuralomról, ezért kiűztem magamból, mély levegőt vettem, kezem a tőreim markolatára fonódva lassan az ember felé indultam mikor észrevettem egy kölyök medveembert a bozótban. Nem mozdult de látott, fájdalom sugárzott felőle,  Később, gondoltam, és hang nélkül rávetettem magam az emberre, tőreimet a hüvelyében hagyva, lekaptam a lábáról, a hátára penderítettem és hatalmas ütést mértem a torkára, nem halálosat, de elegendőt ahhoz, hogy a légszomj elvegye az erejét, és könnyedén megkötözve ártalmatlanná tegyem.

Nem adta fel könnyen, az egyik kezével önkéntelenül a torkához, a másikkal a tőréhez kapott.
  Mire elkaptam a kezét, kirántotta a tőrt, erős gonosz energiát, és valami méreg szagát érezetem rajta, tudtam, meg sem karcolhat a penge, mert lehet nem élném túl.
-Ne bánts!- hörögte alig érthető hangon, de a tőrével megpróbált megsebezni, alig bírtam távoltartani magamtól a veszedelmes méreggel bekent gyilkos szerszámot.
- Add fel! - sziszegtem mérgesen, és a másik kezemmel tőrömet kirántva a torkának szegeztem.
- Rendben, ne bánts! - mondta, és éreztem elernyed a tőrt tartó keze, és leejtette a földre.
Lassan elengedtem, felálltam, de a tőröm hegye végig a torkára mutatott.
- Állj fel! - parancsoltam neki, mire lassan felkászálódott, még mindig a torkát markolászva egyik kezével.
- Ki vagy? - Kérdeztem, végignézve alaposan, és eltereltem kissé a tőrétől távolabb.

   Az öltözete rendezett, nem feltűnő ruhája finom anyagokból, köpenye rejtőzködésre alkalmas, meleg,  Jó minőségű felszerelése, ápolt bőrszíjai,  díszes markolatú rövid pengéjű kardja elárulta, hogy nem csavargó, rosszindulatot, meglepő módon félelmet sem éreztem irányából, bár némi jókedvű ravaszságot igen, ami a jelen helyzetben nem lett volna helyénvaló. Fájó torkára irányuló pengém ellenére magabiztosságot éreztem irányából.

- Csak egy utazó - felelte, és összehúzta magán a köpenyt.
- Mért támadtál rám? - kérdezte, és a bozót felé nézett ahol a medveember gyerek lapult, jól kifejlődött érzékekre utalva, hiszen én is alig észleltem, hacsak nem együtt voltak.
- Megölni nem akarsz, mert már megtehetted volna. Mit vétettem neked, haragot érzek felőled, ez a te területed? - kérdezte lassan már mérgesen.
- Rövid életű! Mit keresel itt? Mit akartál a Medvével? Megnyúzni? _ kérdeztem haragosan figyelmen kívül hagyva a kérdését. A medve teteme mögött a vízben feltűnt egy crokolisk nevű hüllő, melyek arrogáns dögevők hírében álltak, hatalmas állkapoccsal, rengeteg tépőfoggal. Hamar rövidre kell zárjam a párbeszédet vagy így, vagy úgy.

   Ravaszkásan elmosolyodva, vizsla tekintettel figyelve az arcomat felelte:
- Ha annyira szíveden viseled a drágalátos medvédet, jó lenne ha vetnél egy pillantást a mocsárra. Nem sokára a természet megteszi a dolgát, mikor megfordítottam a sebéből kiszivárgó szagok idevonzották a hullaeltakarítókat. - Lazított feszes állásán, és hanyagul még megjegyezte:
- Nem foglak orvul megtámadni, semmi kedvem egy elf bosszúhadjárathoz, bár tudtommal erre nem élnek Elfek. Sőt ha meggondolom a célunk azonos. - mondta titokzatosan és lehajolt a késéért, amit egy mozdulattal a tőrömmel arrébb löktem, majd egy gurulóátfordulással bal kezembe kapva a földről futtomban odavakkantottam neki:
- Maradj nyugton, különben meghalsz!

   Mint a villám, száguldottam a szörny felé, és hatalmas ugrással a hátán teremteve pengémet a keménynek tűnő koponyája mögé szúrtam a gerincébe, hogy mozgásképtelenné tegyem.
   Azonnal kirántva a tőrt ugrottam le róla guggolásba érkezve várva a támadását, nem feledkezve meg a rövidéletűről sem aki halkan fütyörészve övébe dugott kézzel nézte a harcot, mintegy jelezve nincs semmi ártó szándéka, és a viadalba sem akar beavatkozni.
   A crokolisk halálos sebet kapott. Céltalan rángatózással csúszott vissza a mocsárba eleséget nyújtva az utána következőknek.

- Szép szúrás. - mondta a Rövidéletű, és leült, elővett valamit a tarisznyájából, valami sűlthús félét az alakjából ítélve kígyó lehetett és rágcsálás közben megjegyezte:
- Figyelnek minket. - és sokat sejtető pillantással a kölyökmedve felé nézett. aki rémülten leste a történteket, de most lehúzódott a fű közé igyekezve, hogy láthatatlan maradjon.

   Odaballagtam a Társamhoz, megvizsgáltam a tetemét, túl sok sérülés nem látszott rajta, egy bementi nyílás látszott, dárda üthette, meg pár vágás, avval együtt egyben volt. FEL IS ÉLESZTHETTEM VOLNA! Ha... ha lett volna annyi varázserőm. De nem volt. Ital készítésére meg nem futotta a tudásomból még... , hogy annyi erőm legyen, hogy elmormoljam a varázsigémet, amit tudtam ugyan, de kellett volna még hozzá a nagyobb varázsital készítés ismerete.

- Éleszd fel! - szólt a Rövidéletű.
- Hallottam, hogy fel tudjátok éleszteni. - persze ha nincs kettévágva.

- Én is fel tudnám, az igét ismerem hozzá, de... de nincs hozzá italom, nem ismerem a receptet sem, talán összetevőt sem találnék hozzá, ha tudnám is mit keressek. - feleltem kis szünet után szomorúan.

   Az Ember láthatóan felélénkült, elkezdett kutakodni az iszákjában, és előhúzott egy hengeres fa tokot. Boldogan felemelte, és így szólt:
- Ez kell neked! Az erősebb varázsital receptje, egy varázshasználótól kaptam szolgálataimért, mást nem tudott felajánlani, gondoltam pénzzé teszem, de el is feledkeztem róla, már jó ideje itt lapul a tarisznyám alján.

   Nem nagyon hittem neki, de a reményt felkeltette bennem. odamentem hozzá, és ki akartam venni a kezéből, de ő elkapta előlem, és alkut ajánlott:
- Vissza adod a tőrömet, elkísérsz egy darabon, valamint készítesz nekem is be....
   De a torkán akadt a szó mert a tőröm szisszenve repült ki a hüvelyéből egyenesen neki a nyakának
- Nem állsz túl jól ahhoz, hogy alkudozhass velem, szemtelen Rövidéletü. - és kérdőn néztem rá.

   Még pár pillanatig farkasszemet néztünk, majd lebiggyesztett szájjal, hanyag eleganciával azt mondta:
- rendben előbb vizsgáld meg, nem csaplak be,... szerintem a medve életéért nem sok amit kérek. - szólt és átnyújtotta a tokot.

   Kibontva egy tekercset találtam benne, IGEN! A varázsital összetevői voltak benne, és ismertem a növényeket is amik szükségeltettek az elkészítéséhez. Feléledt bennem a remény! Visszakapom a társam, a gyógyfüves iszákomban az egyik összetevő már meg volt, csak egyféle füvet kell keressek, és jószerivel a hely alkalmas volt rá, hogy találjak belőle, azonnal meg kell keressem, már nem húzhatom soká a rituálét, hiszen már egy napja holtan fekszik a Társam.
   Nem feledkezhettem meg a Medveember kölyökről sem.

- Mi a neved Rövidéletü?  A tőröd egyenlőre nálam marad, bár nem szívesen, gonosz erők lakoznak benne, most gyere velem nézzük azt a kölyköt. - és elindultam a bozót felé, élesen koncentrálva a környezetemre, de veszély nem mutatkozott, sem a gyerek, sem a Rövidéletű, sem a környék felől.

W Roger Cartzy a nevem, de szólíts csak "Rog"-nak - válaszolta önelégültséggel a hangjában, mint aki tudja megnyerte amit szeretett volna és elindult velem.


 A kölyök nem nézett ki jól, egy csapda zárult a lábára nagy fájdalmat okozva neki, de halk nyöszörgésen kívül nem hagyta el a pofáját semmi, akkor sem amikor a Rövidéletü szétfeszítette a csapda pofáit, és óvatosan kiszabadította a lábát. Megvizsgálva láttam nem törött csontja, a sebeit kimostam avval a kis vízzel amit adott az Ember, és szétrágott füveket tettem rá bekötözve a lábát.
 Ölbevettem, és szinte azonnal elszunnyadt.

 

2011. július 25., hétfő

IV. A kis medveember, a Vadász és a Lopakodó.

                                           Hirrgig Glini


    
     Én még kicsike vagyok! Nagyon félek! Mindenütt mozdulatlan lények!
Valami nagyon rossz történt, nagyon rossz! Nagyon éhes vagyok, és nagyon szomjas, nagyon fáj a lábam, és nagyon csendben vagyok. Nagyon csendben, mert a bátyám, mondta, hogy nagyon csendben kell lennem, és arra menjek ahova Mamával Füvesnagyihoz szoktunk menni, de most nem tudok menni. Megharapott egy fogak.
A Kék bácsikhoz mentünk a bátyámmal, aki nagy és erős, és elvitt engem is, mert jó voltam, és teleszedtem a kosárkámat piros bogyóval, és nem ettem belőle egyet sem. Nem ám! Nem tudom, hol is vagyok, de arra kell mennem amerről a nagy sárga feljön. Onnan tudom, mikor anyukámmal a Füvesnagyihoz mentünk, Mondta nekem, arra ahol a nagy sárga feljön, át az erdőn a mocsár szélén, mire lemegy a nap találkozunk Füvesnagyival.
   Mikor a Kék bácsik táborába értünk a kék bácsik mind feküdtek, és akik nem azok mérgesek voltak, és fájt nekik mert   jajgattak, és Medveemberek ugráltak körülöttük, és egy csúnya bácsi is nagyon szép ruhában állt ott, és és nagy tüzet láttam, és a bátyám is elesett, meg én is, de a bátyám nem kelt fel, és mondta hogy menjek lassan és nagyon csendben amerre a Füvesnagyi lakik, ott bisztosan leszek, mert ott jó, és sok erős férfi van, és ott jó lesz. És én mentem, csendben, és óvatosan, és egyszer csak megharapott egy fogak, először azt hittem a Nagy Zöld, de nem az volt, csak fogak, és hiába sírdogáltam, és halkan énekelve kérleltem eresszen, mert fáj, meg mert mennem kell, a fogak csak halgatott és harapott, úgy látszik nem akart megenni, csak harapott, aztán jöttek azok akik bántottak minket meg a kék bácsikat, de addigra én nagyon elbújtam, és bántottak egy nénit, meg bántottak nagyon szép másik nénit aminek egy szép macija volt, nagyon szép macija, és a macit is bántották, és én nem szóltam, és nem kiabáltam, és amikor a szép nénit meggyujtotta a csúnya bácsi, akkor már nem is néztem oda, és a maci is lefeküdt, és elment mindenki, és én nem mertem kiabálni, mert a Medveembereket nem ismertem, és láttam a tollakon, hogy harcolnak most, ahova nekem nem lett volna szabad mennem, mert én még kicsi vagyok, hogy jőjjenek ide és segitsenek rajtam mert a fogak megharapott, és a Füvesnagyihoz kell mennem.
   Megpróbáltam a fogak szájába nyúlni egy faággal, és már nem fájt annyira, de amikor elengedtem ujra fájt, és már nem birtam tartani az ágat, és jobban fájt és sirdogáltam kicsit, de csak halkan, mert a bátyám mondta nagyon csendben kel lennem.
   Azután kis idő eltelt mert sokat aludtam, már nem voltam éhes, csak szomjas és ittam levélből esővizet, és melegem is volt meg fáztam is, és minden olyan homályos volt, mint amikor kicsi voltam, és anyukám azt mondta nagyon beteg vagyok, és innom kelett a nagyon keserüt.
  És akkor jőtt a vicces ember. Ember volt tudom már láttam nem is egyet, hanem hármat. meg beszéltem is velük, és kaptam tőlük forgót. Nagyon óvatosan jött, és körűlnézett, és engem nem látott, és megnézte a fekvőket, a medveembereket is, akiket nem ismertem, morgott, és énekekelt, olyan vicces volt, de nem tudtam nevetni, csak néztem, és odament a macihoz, és elővette a kését, és jött a szépnéni, aki a medvével volt. A néni is óvatosan lassan halkan jött, én is csak akkor láttam amikor engem nézett, de nem jott oda hozzám, nem is törödött velem, a bácsit nézte aki a késsel a medvét piszkálta. Bántani fogja a néni a bácsit, érzem. De lehet mégsem, már csak kicsit mérges, a bácsi énekel, és a macit forgatja, de nem birja el konnyen, nehéz a maci. Csak jonne ide a szép néni, de csendben kel legyek, de a néni nem jon és a fogak fájnak, és mikor jon ide! Bajt csináltam, a fogak megmozdult és csőrgőtt, és a bácsi idenézett, a néni meg szinte repült és már a kése a bácsi nyakán volt. Aztán birkóztak, meg veszekedtek, de aztán megnyugodtak, és odajott hozzám a Néni, és és olyan szépen szólt hozzám, és a bácsi kinyitotta a fogak száját, és a néni felemelt, és én boldog voltam,és elaludtam.

Folyt. köv.

2011. július 22., péntek

III. Holdvirág, vissza a tisztásra.

         Holdvirág



    Még világos volt mikor feleszméltem. Az utolsó gondolataim, az édes otthonomba vittek vissza, ahol az árnyas, kékeszöld fák alatt szebbnél szebb virágok, gyógynövények nyíltak. A domboldalról lecsorduló csermelyek tisztavizű tavakat tápláltak. A fodrokban a lombokon áttűző napsugarak fényében megcsillanó halak fickándoztak, és az énekesmadarak szemtelenül közel repülve hozzánk, boldogan cserregtek, szinte a szívünket is mosolyra fakasztva.

     De amint körülnéztem, ráeszméltem a valóságra!

     Egy mocsár közepén egyedül, az íjam nélkül, távol a barátoktól, sebesülten, bár már kipihenve feküdtem egy fa óvó belsejében.  Már nem esett az eső, de a levegő nyirkos, párás volt, a köd kísértetiesen gomolygott, elvéve a látótávolság nagy részét. Kicsit megmozgattam elgémberedett tagjaimat, mély lélegzeteket véve lazítottam, és meditálni kezdtem. Kiürítve az agyam nagy részét, helyt adva a környezet hangjainak, szagoknak, illatoknak, és bekapcsolva tanult képességemet, sorra vettem a közelemben tartózkodó lényeket, állatokat, figyelve mozgásuk irányát, sebességét. Közvetlen veszély nem fenyegetett. Ellazítva magam, a sebeimre összpontosítottam, serkentve körülöttük a vérkeringést, a gyorsabb gyógyulás reményében. Iszákomból némi zöldség kivételével, minden penészes élelmiszert kidobtam. A teljes készletemet megettem, ami pár retekből, és almából állt, amiknek a nedves klíma nem ártott annyira.

     Az étkezés után jobban éreztem magam, megköszönve a fának, és az isteneknek a nyugodt éjszakát, elhagytam a búvóhelyem, és most már nagyon óvatosan visszafelé vettem az utamat. Mindenféleképpen meg akartam nézni a történtek után a kis tavat ahol elpusztult a kedves medvém, meg körül akartam nézni, hátha találok valamit ami arra utal         
   Kitisztítottam az elmém, és csak a feladatra koncentrálva, a mocsarat figyelve, az aligátorokat, és a nagymacskákat, kerülgetve, lopóztam. Minden kis jelre megálltam, és figyelmesen körülnéztem. Szinte párhuzamosan tudtam menni a kitaposott úttal, ahol csak egyszer halottam mozgást, láttam is egy díszes, páncélos lovast elvágtatni, laza nemtörődömséggel lovagolt a kacskaringós úton, utána három Ork őrszem, alig-alig lemaradva a lovastól. Megdermedve, kissé jókedvűen felhúzott szemöldökkel olvadtam be a környezetembe, bár ugrálhattam is volna, mert a járőrök akkor sem vettek volna észre, nem velem voltak elfoglalva. Dühös képpel tűntek el a látóteremből.

     Mit kereshetett itt egy Paplovag? Nem kifelé tartott, hanem a mocsár belseje felé, ahol egy romos elsüllyedt templom van. Valahogy az volt az érzésem, hogy az én utam is arra felé tart majd. Továbbmentem a fák ágai alatt hajolgatva, a pókhálókat tépdesve, kutató tekintettel kerestem az általam ismert gyógynövényeket, szűkös készleteimet fel szerettem volna feltölteni.
     Kiélesedett érzékszerveim riadót fújtak, azt éreztem engem néz valaki, vagy valami...
Rányúltam a tőreim markolatára, és lassan kezdtem kihúzni őket a hüvelyükből, közben eldúdoltam a majom éneket magamban, ami a majmokról szólt, és azok ügyességét ruházta rám a kántálással, Szükség is volt rá, mert ahogy befejeztem, már repült felém egy bog, acélos izmai rugóként lökték felém egy szilkamor fa alsó ágáról.
  
   Elmélkedésre nem maradt időm, féltérdre ereszkedtem, és hátrahajoltam, miközben a pengék immár szisszenve repültek ki a tokjukból, és egy keresztvágással elmetszették a macska torkát. Abban a pillanatban kigurultam a lendületét tört rángatózó állat alól, hogy a vére ne szennyezze be amúgy is rossz állapotban lévő ruhámat, testemet. Körbenéztem, hogy nem fenyeget-e valami újabb veszély, és nyugodtan megvizsgáltam a tetemet. A szájában találtam egy duzzanatot amit egy letörött csontszilánk okozott a fogai mellé befúródva az ínyébe. Így már érthető volt az állat szokatlan dühe.

  Otthonomban az ehhez hasonló állatot befogjuk meggyógyítjuk, hogy a természet körforgásából ne essen ki. "Minden élet érték, még ha az ellenséged is!" Hallottam sokszor a tanítómesteremtől. Odébb kellett állnom lassan, mert a kiszivárgó vér szaga úszott a vízben és a levegőben egyaránt, ami élelmet jelentett a környék ragadozóinak. elmormoltam egy fohászt, az állat lelkéért, és folytattam utamat a tisztás felé.
  
   Lassan teljesen besötétedett, a szemem nem zavarta a fény, teljesen uraltam érzékeimet, biztonságban éreztem magam, együtt lélegeztem az állatokkal, semmi zavarót nem észleltem. Kitárulkozott a mocsárvilág szépsége, felismertem nem egy füvet, virágot, hihetetlen mennyiségben nőttek itt olyan gyógynövények amikért a szigetemen nagyon sokat kérnek. Teleszedtem az iszákom, feldolgozom ezeket később, ha lesz rá módom.
     Éjfél után nemsokkal érkeztem a tisztás közelébe, és egy igen halvány nagyon friss nyomot vettem észre. Mint az árnyék, egybeolvadva a környezetemmel, lopakodtam a nyomokban, a tőreimel a kezemben értem ki a tisztás szélére.  


Folyt köv.

2011. május 20., péntek

II. W Roger Cartzy a lopakodó.

                                                                      W Roger Cartzy

  Lord Jorach ravenholdt.

     Esett, már 2 napja esett, és az ég már lassan egy hete bezárult.
     A sárgás-barnás mocsári gőzöktől megfestett levegő kissé dögletes volt, de jól elrejtett, mint a lassan sűrű cseppekben eső víz. Bár átjárta már az összes ruhám, szinte összes felszerelésemet is, de nem zavart.
     Terrokari erdőkből származó nagy sárga fekete pókok rágói közül kicsorduló mérgeim, különleges italaim, drága üvegekben, és ami igazán fontos volt az jól becsomagolva, földvégi partoknál élő, teknőszsírral vízállóvá tett finom bőrökbe kötve hevert az iszákom mélyén. Behúzódtam egy barátságtalan fa alá, ami azért vonzott, mert alul is ember nagyságú, vastag, kissé szőrös, de viaszos levelei alatt szinte száraz volt a föld, amennyire egy mocsár szélén száraz lehet valami.
     Ahol a levelek a földet érték, szinte egy szabályos kőrben, derékmagasságú, vagy inkább mélységű árok vonult körbe és a mocsárba vezette le a vizet egy kis csatorna. Érdekes képződmény volt, de nem nagyon érdekelt, mert több hasonló hely is volt a közelben.
     Egyedül voltam, bár ehhez előbb ki kellett tessékelnem, egy Bogot a kivalló menedékből, ami fújva, prüszkölve, de elhúzódott határozott közeledésemre.
  Volt még 2 lakója a lugasnak, amik nagy megelégedésemre megnyúzva, nyársra húzva sültek egy mágustól vett, állítólag rinocos vagy rinocés nevű állat által készített, leginkább tehénlepényre hasonlító anyagon. A mágus állta a szavát, azt ígérte, hogy ha teljesen szárazon tartom, meggyullad, és nem füstöl, és szagtalan. Nem is nagyon füstölt, de a kígyók sülő húsának illata messzebbre érhetett mintha ez a szar füstölt volna. Na, igen valamilyen növényevő állat ürülékére hasonlított igazán, és a hangzatos Spark of Fire pie röviden Sofire nevet az a büdös varázshasználó adhatta neki.
  Igaz, ami igaz, bevált, nagyon drága volt, de csak egyet fizettem ki, és amikor láttam önelégült mosolyát az arcán, a többit elcsentem tőle, szerintem most is azt keresheti, mosolyogtam magamban miközben forgattam a húst.
     Az utóbbi időben hozzám pártolt a szerencse, úgy látszik a tolvajok istene megelégelte, a velem való szarakodást, és cseppentett kicsit a régmúlt javaiból, igaz nem bőségesen, de annyira igen, hogy elcaplatva a városba megvegyem, ami kell ahhoz, hogy eredményesen mehessek vissza abba az elátkozott templomba a tó közepén. Felszerelésemet kiegészítettem, szinte teljes ruhatáram lecseréltem, és vettem egy igen jó fegyvert, ami nélkül valószínűleg nem élném túl a romok közti kutatást. Egy hátaslóra is futotta, de még milyenre! Sebes, mint a szél, a szőre fénylik, mint a nap, aranyszínű sörényével játszik a szél, öröm rajta lovagolni, mondta a kutyakupec aki nem álltallott nyolc aranyra megvágni miatta, de most kutyagolhatok, a lápon keresztül gyalog, ide nem hozhattam a lovam, ha máskor is szeretném használni. Ott hagytam Darkshiré-ben, mondva annak a kövér bolond fogadósnak, hogy sörénye szála is meggörbül, kifizettetem vele azt a tizenkét aranyat, amit adtam érte. Hagytam neki pár ezüstöt, hogy tartsa jól, és vigyázzon rá mert értékes, és nagyon hozzám nőtt.
    A fancsali arcán láttam, hogy annyira nem bolond, hogy ne tudja, érezze, hogy az olyan alakokkal, mint én csak rosszul járhat, de én jó ember vagyok, és a vállát megveregetve megvigasztaltam:
- ha nem jövök vissza 15 nap múlva, akkor valószínűleg soha, akkor eladhatja, vagy megtarthatja a lovat, ha meg visszajövök, akkor akár tiz réz is ütheti a markát a jussán felül.
    De valahogy ez sem vigasztalta meg, lehet tudta, hogy megjövök, mert egy ilyen belevaló ember nem vész el.  A kocsmában dekkoltam pár napot még, hátha találok valakit aki velem jönne, de semmi jóravaló lény nem fordult meg az idő alatt míg ott voltam, bár pár ígéretes alak átvonult, de azok pillantásra sem méltattak, egy csizmájuk többe került mint a  teljes felszerelésem, de várjatok csak olyan szolgákkal fogom magam kísértetni mint ti, gondoltam, ha visszatérek a zsákmányommal.
    Valami őrült paplovaggal voltam ott, bejutni sem volt egyszerű, de kijutni!Én csak egy kesztyűt hoztam el, igaz az ékkövekkel volt kirakva, annak az árán vásároltam be magamnak, az az agyalágyult harcos aki, a földön feküdt, mármint a csontváza, és eljött ide egyedül, bár jó cuccai voltak, valahol elhagyta a másik kesztyűjét, és csak az egyiket tudtam elhozni,… mennyi kincs!
    Uuuh, belegondolni is gyönyörűség!
    A lovag valami sárkánytojásért ment… a marha! Meg valami Jammalt kellett volna megölnie valamiért, mondogatta, de nem nagyon figyeltem. Nekem egy kék színű kulcsot kellett volna megszereznem, azúrkéket... Lord Jorach mester kért meg rá Ravenholdtból, akinél sokáig tanultam a mesterségbeli fortélyokat. Nem volt nehéz rávennie, hogy elmenjek érte, mert izgalmasnak tűnt, és esténként a tábortűz körül ülve sokat halottam, az ott lévő aranyról, kincsekről, bár a veszélyekről is. Tanulás után, amikor a feladatokat végrehajtottuk, ezerszer begyakoroltunk dolgokat, ládákat nyitottunk ki, őrszemek mellett kellett elmennünk úgy, hogy ne vegyenek, észre, és alaposan elfáradva, lefekvés előtt beszélgettünk, mindig elásott kincsekről, aranyhalmokra vigyázó sárkányokról, és legendás harcosoknál lévő, nevesített ruhákról, felszerelésekről volt szó. Már akkor mindenki megfogadta, hogy ő lesz a leghíresebb ember, tele kincsekkel, és csak szórakozásból, hogy éppen ne unatkozzon, segít annak a vidéknek, ahol letelepszik, hogy tiszteljék, és féljék, tudását, ügyességét. Akkor már tudtam, hogy az ismertség, nagyon jó dolog, akik kérdésedre se válaszoltak, megvetően fordították el a fejüket, hogy az ember megszorította a tőrét, de ha segítettél a környéken kitisztítani egy bányát, vagy kiirtani egy pár dögöt, akkor már előre mosolyogtak, ajándékokkal halmoztak el, és néha meglepően jó dolgokat adtak a kis szolgálatok fejében. Emlékszem Itt nem messze Darkshiré-ben Kértek meg egy feladatra, ami nem volt egyszerű, majdnem ott maradt a bőröm.
Yogen farmján eluralkodott a káosz, ellepték a vidéket valami utálatos teremtmények, na, ott kellett kitisztítani egy kriptát, ami tele volt hosszúkezű szőrös félig halott félig élő, rothadó teremtményekkel. Az egyik kriptarendszerből, a másikba egy alagúton mentünk át, ami a földbe volt ásva, és mintha egy hatalmas giliszta fúrta volna, olyan kacskaringós, egyenetlen volt, belógó gyökerek, pókhálók tarkították. Amikor kiértünk a lukból, a másik sírkamrába, ordítva lengő, hatalmas karokkal, ronda mérgező karmokkal rohant rá a harcosra egyszerre vagy három dög, ami nem is lett volna nagy probléma, a harcos a pajzsával ügyesen hárította az ütéseket, a másik kezében lévő rövid egyenes kardot boszorkányos ügyességgel forgatva, még ő szorította, be az ellenfeleit a kripta sarkába, mikor a háttérből, a félhomályból mint egy hullámszerű kékesen derengő villódzó fénycsóva érte el, ami szinte lebénította. Lelassult, látszott, hogy küzd a józanságáért, hogy kitisztuljon a feje, de a hatalmas fájdalom, annyira elvette a figyelmét, hogy alig bírta a támadásokat kivédeni, ő ellentámadást nem bírt indítani, szinte csak védekezésre szorult, néha meg-megrándulva bújt a pajzsa mögé. Azonnal rávetettem magam a varázshasználóra, és egyetlen szúrással, a bordái közé toltam a tőrömet, ami nyomban eltört a nyele és a penge találkozásánál. Még el sem esett, mire elhajítva, a hasznavehetetlen markolatot, kihúztam a tőrét a köpenye alól a talárját összefogó díszes övből. Mindez csak pár másodpercet emésztett fel, de addigra egy következő Élőholt mágus osztotta a harcost, aki kínjában begörbülve, már csak egy szörny ellen küzdve, a földön volt. Innen is alig tudtam elmenekülni, minden ügyességemre és varázslatokkal megtámogatott felszerelésemre szükségem volt, hogy kijussak. De a Kért mennyiségű ellenfelet megöltük, igaz egyedül zsebeltem be a jutalmat, amit a harcos segítsége nélkül nem szerezhettem volna meg. Kaptam érte valami pár ezüstöt, meg egy nagyon szép övet, ami a fürgeségemen javított, kényelmes, és praktikus volt.
….Viszont a tőr, amit szereztem, az igazán szép darab volt, használni nem igazán tudtam, el kellett mennem egy varázslóhoz aki két aranyért megvizsgálta, és kitanított a használatára, mert igen erős támadó rúnák voltak rajta. Most is ez védi az életem, a templomban is jó szolgálatot tett a hüllők elleni harcban.
Nem bírom az agyamból kiverni!
Tojás… sárkánytojás, mind össze kéne törni pff, ha lett volna időm… összeszedhettem volna életem végéig elég aranyat, de nem volt rá érkezésem.
-          Mehet?
Kérdezte halkan, és választ sem várva az a bolond ordítva nekiment a sárkányfattyaknak, amik védelmezték a tojásokat, alig volt időm bekábítani az egyik gyíkot, mire rárontott vagy négy kissárkány,”kicsik” vagy négy tonnásak lehettek középpen meg az a nagy dög.
Tojás…pff… ha az felébred,…az anyasárkány,… nem sütögetnék itt békésen.
     Nem mondom, vitézül hadakozott embernyi kardjával, valami varázserő is volt a rávésett rúnákban, de nem bírtunk velük. Amikor már a lovag, Elront vagy Elrot-nak hívták, már nem is emlékszem, már az utolsókat rúgta, jobbnak láttam eltűnni. Óvatosan kilopakodtam, a szemem járt, mint a sasé, de értéket nem láttam máshol, és nehéz dolgokat nem vehettem fel, mert a vízen át kellett kimenni, mert az egész templom belesűlyedt abba a dögletes mocsárba. Kifele majdnem otthagytam a fogam, mert kiszúrt pár homály spitter, a fene a villás nyelvükbe, meg a kék pikkelyes bőrükbe, amúgy is útálom a kígyókat, ha nincsenek megsütve, de ezek két méteresre is megnőttek. Alig bírtam velük, de a jóféle méreg, meg az éles pengém megtette a hatását. Meg voltam elégedve a reflexeimmel, mert nem tudott egyik sem megmarni, de kaptam pár ütést, hogy kiérve alig bírtam elvánszorogni.
    Mesterem, mondta, egyedül ne jöjjek ide, csak ha találok megbízható társakat, de nehéz az élet, még pár napig ücsörgök, a templom tisztább részénél, horgászgatok, vannak itt igen harcias harapós halak, de a húsuk nagyon finom, kissé dió ízű, és ha szedek hozzá vad fokhagymát, teknőszsíron kisütöm, fejedelmi eledel lesz belőle. Azon elleszek, hátha jön valami őrült, mint én, hogy bejárjuk a romokat.
    Elmélkedésem közben elfogyasztottam a kígyóhúst, kis kétszersülttel, meg salátával, amit mind meg kellett ennem, mert elkezdett rohadni. Elvackoltam magam, hogy kis pihenés után elindulhassak a már nem hosszú útra, a templom felé. Álomba merültem, ami nálam, nem volt mély, de pihentető, és minden neszre, harcra készen szorítottam a tőrömet, a sokévi kondicionálás eredménye képpen.



      vadonban nem szoktam sokat aludni, nem szeretem annyira ahogy sokan mondják,"tiszta levegője, meg a természet közelisége" ellenére sem úgy mint a büdös füstös várost, ahol talán még veszélyesebb tanyázni egy koszos padlásszobában, amit egy ravasz pénzéhes kocsmáros ad ki pár ezüstért. Még éjfél előtt talpon voltam, és elindultam a templom felé, de keresztbe nyomokat láttam, és elindultam arra amerről vezettek. érdekes nyomok voltak, egyre jobban felkeltették az érdeklődésemet. Egy Elf könnyű hosszú léptei, egy pár Medveember súlyos nyomai és egy emberféle, nem páncélban, nem volt mély a nyoma, akár varázshasználó is lehetett, vezettek dél felé.
Észak fele, egy tisztáson, összetűzés nyomait fedeztem fel, még egész frissek voltak a hullák, egy medve meg egy Medveember hullája feküdt ott, a krokodilok már kikezdték a tetemeket, és ha jól láttam vagy két hullát behúztak a vízbe. Átkutattam a hullát de semmi érdemlegeset nem találtam nála, a medvének azonban nagyon szép szőrméje volt, megakadt rajta a szemem, és elővettem a késemet, hogy megnyúzzam.

Folyt. köv.

                 

2011. május 19., csütörtök

I. Holdvirág

                                                                              Holdvirág

            Harborage, Swamp of Sorrows, Stonard, Pool of Tears Temle of Atal’ Hakkar  

     Esett, már 2 napja esett, és az ég már lassan egy hete bezárult.
     Az amúgy is sárgás-barnás mocsári gőzöktől megfestett levegő cseppet sem volt barátságos, de a lassan sűrű cseppekben eső víz, átjárta már az összes ruhám, maradék felszerelésem, hajam, és mély nyomott hagyott bennem mentálisan is legyengítve. Amióta eljöttem Misty Valleyből folyamatosan nyirkos vagyok, és félek, a sebeim, ha nem száradnak meg elkezdenek üszkösödni a rátett gyógyfüvek ellenére is.
     Dideregve, fölhúzott térdekkel, amennyire lehetett összehúzódva guggoltam, egy védelmező óriás szollinfa ősi gyökerei közt a sós mocsári talajon, sárosan mocskosan az Íjam nélkül, és tudtam, hogy a védővarázs gyenge, mint én, amit ráolvastam a faóriásra, mit szívesen fogadott és a tőle telhető legtöbbet meg is tett elrejtésem érdekében. Testem sajgott, és sebeimből szivárgott a vérem, karom megégett, de már kezdett hatni a horzsika és a vadrózsagyökér összerágott masszája.  A leve egy részét lenyeltem, ami az állapotomon is javított, de nem tudtam elegendőt szedni a menekülés közben, és a keverési arány sem volt egészen pontos.

     Lényem egy részét, mintha kiszakították volna belőlem, és hiánya hatalmas fájó űrt hagyott maga után, sokkal fájóbbat, mint fizikai sebeim. Kedves társam, és az Íjam elvesztése mázsás súlyként nehezedett rám…

     Nagyot hibáztam. A pillanat tört része alatt rádöbbentem, hogy a düh, és a szomorúság, amit engedtem magamon eluralkodni, figyelmetlenné tett, és az ordító jeleket sem vettem észre magam körül, de már nem tehettem semmit, és sodródtam az idővel és eseményekkel. Az életemmel is fizethettem volna érte, de nem én maradtam ott a csapdában, hanem hű társam.
                                            

     Nagyon messziről utaztam ide, hogy beszéljek Holaaru nagy tudású Dranei mesterrel, de a falut lerombolva, a sátrakat a sárba taposva, a bőröket szétvagdosva találtam.
4-5 holddal ezelőtt történhetett a tragédia.
A falu felett mély fájdalom, és szomorúság ült.
Draenei hullák hevertek szana-szét.
    Jöttömre pár bog, macskaféle ragadozó ugrott le a szétcibált tetemekről, amik a párás meleg miatt erősen bomlottak már, döglesztő szagfelhőket engedve ki magukból, támadást fontolgatva fújtak ránk, de pár szóval, és mozdulattal lecsitítottam őket, megtartva a megfelelő távolságot. Elmémet lassan eltöltötte a fájdalom, és düh, mint mindig, mikor az értelmetlen öldökléssel szembesülök, ennek ellenére nem töltöttem ki a macskákon a mérgemet. A nyomokból láttam, hogy furbolg támadás volt, a hatalmas medve-emberek törtek zúztak, gyilkoltak, összetörve mindent, még az is a földbe volt taposva, amit más körülmények közt el szoktak vinni. Társuk is volt, emberszabású, alighanem a felbujtójuk lehetett, mert maguktól nem szoktak rátámadni senkire, bár a bikaembereken és az éjjelfeken kívül nem látnak senkit szívesen a közelükben. A falu körül a ki és bevezető nyomokat figyeltem, hátha valaki elmenekült, vagy elhurcoltak.
    A támadók nyomait láttam délfelé elhúzódni, egyenlőre nem törődtem velük, kelet felé találtam egy nyomot, eleinte futva, majd kúszva menekült egy draenei asszony. Egészséges és fiatal lehetett, nem volt sérülése, vagy legalábbis nem komoly. Léptei bevezettek a mocsár sűrűbb részébe, óvatosan követtem a nyomait, lassan elhajtogatva a gyökereket, ágakat, amennyire lehetett szárazon maradva, miközben azon gondolkoztam miféle erőknek állt ez érdekében pont most, hisz hosszú évek óta itt volt ez a falu, és békésen megfértek egymással a szomszédok.
    Ekkor kellett volna felfigyelnem a szomorú erdő figyelmeztető jeleire, a fák sírtak, csikorogtak, a madarak hallgattak, a bogok izgatottak voltak, lapultak és az aligátorok, akik mindig ott voltak ahol a  tetemek, eltűntek.
     A homályból kiértem egy tisztásra, a nap viszonylag szabadon tűzhetett be a megritkult, lehajló szomorú fák közt, a közepén egy pocsolyából egy dombocska emelkedett ki és ott ült a lány. Még körülnézni sem volt időm, mikor ordítva kirobbant a gyökerek közül négy medve-ember, és ledöbbentek a meglepetéstől. Nem engem vártak. Felocsúdva felém szaladt a két kardforgató, és a különböző támadó és védővarázslatos totemek, mint dárdák csapódtak körülöttünk.
     Ezredmásodperc alatt az Íjamon volt a vessző, és halk vakkantással robbant ki belőlem az ige, eleresztettem a nyilat, az egyik medve-ember halott volt, három totemoszlop átlőve feküdt.
     Szajé, (Szakadtajku) a medvetársam, védelmezőm, velem egy időben rontott rá az első kardforgató medvére, lekötve figyelmét, és életemet mentve meg avval, hogy a mellette elszáguldó pallosos páncélos medve-ember lábára is rácsapott éles karmaival. Ledobtam egy fagyasztócsapdát, a közelítő ellenfelemnek, hogy nyerjek kis időt, és a gyógyító totemeket, és gazdáit vettem célba. Ekkor jelent meg a szemem sarkába a csuklyás, díszes arany fekete csillogó selyembe öltözött alak, de már nem tehettem meg, hogy ne eresszem el a Furbolgokra a nyilaimat, mert nagy időveszteség lett volna. Mire újra felajzottam Íjamat, már elmormolta a varázsigéjét, és a tűzcsóván keresztül száguldott át felé a nyílvesszőm, ami varázslattal sem volt megtámogatva, szorult helyzetem miatt. A tűz elért. Különlegesen erős sebzése volt. Azért nem ölt meg, mert jó barátom Darkshore-ban tűzsebzés elleni rúnákkal varrta tele köpenyem, amik elnyelték és semlegesítették erejének nagy részét, evvel elemésztve önmagukat is kékes villanással mállottak szét a köpeny anyagáról.
     Rám csapódva, szétszóródott, rám ragadt a tűz, mintha kis magok lettek volna, és húsomból-ruhámból táplálkozva, fává nőnének ki a páncélom résein át. A fájdalmamat megakasztottam, és rémülten láttam, hogy az Íjam tüzet fog, és sebesen égni kezd, szétpattant kezemben, ahogy a húr elégett, és hamvadni kezdett a felső vége. Ennek ellenére sem eresztettem el fegyverem, de a pallosos Medve-ember ekkor tért magához lerázva jégcsapdám maradék hatását, és egy szörnyű csapással a fegyvert tartó kezemet akarta levágni, amit egy csuklófordulattal védtem ki, mire kirepült az Íj a kezemből.
     Ekkor láttam, hogy csak a menekülés ad esélyt az életben maradásra, füttyentettem Szajé-nak, aki egy harmadik pallosos harcost szaggatott, ránézve láttam, nagyon rossz bőrben van, több sebből vérzett, de nem volt időm a gyógyító igéket elmormolni, mert a Mágus nyílvesszőmmel a mellkasában a kezei közt már a másik tűzlabdát formálta, ami egészen biztosan végzett volna velem.
     Egy csavart oldalszaltóval megfordultam, kikerülve egy csapást, és hangosan szakadt ki belőlem a szó ami sebességem megnövelte, szinte boszorkányos ügyességgel futottam a fák közt kissé még lángolva, az első moslékszínű pocsolyába fejest ugorva, a többit kerülgetve átugrálva. Csak egy kis idő múlva eszméltem rá arra, hogy hű társam nem követ, egy pillanatra megtorpantam, de beláttam, már hiábavaló lenne visszamennem. A fájdalomtól szinte eszemet vesztve futottam, a hátam mögött üldözőim kiáltásait hallva.
     Ekkor eredt el az eső.
     Bujkáltam, futottam, futás közben leveleket, szakítva, néha megbújva a mocsárban, a gyökerek közt hallgattam ellenségeim szervezkedését, nagy szerencsémre a medve-emberek morogtak, nem akartak egy Éjelfet üldözni, hazamentek, így Orkokkal kerestetett a mágus, akik orra füstszaggal volt tele, és nem érdekelte őket túlságosan egy hosszúfülű. A második nap nem hallottam a keresők zaját, és behúzódtam a szollinfa védelmező aurája alá.

     Viszonylagos biztonságomban a gyökerek közt átengedtem magam a fájdalomnak, és visszagondoltam arra az időre, mikor Szajét megismertem…


     Aldrassil mellett a falu ahol felnőttem nem volt nagy, szinte csak tábor volt közvetlen a Furbolgok tanyája mellett. Apám és Anyám közemberek voltak kovácsok, kevés mentális erővel, de annál nagyobb szívvel, és józansággal. Engem is arra neveltek, mint a többieket, Gyűjtögetni, meditálni, a természetet elfogadni, tisztelni, ijászkodni, tőrt, és rövidkardot forgatni, bár értelmét nem láttam, a harcnak, megtanultam amit mindenki. Mikor elérkeztem abba a korba, mikor népem gyermekei képességeit a nagyhatalmú Éjelfek arra szakosodott Druida mesterei megvizsgálják, minden érdeklődés nélkül fogadtam őket. Magam is csodálkoztam azon, mikor mondták nagyon sok erő van a gyerekben, a hold ragyogta be elmém, és magukkal akartak vinni, mint több társamat, kik gyógyítónak, harcosnak, druida tanulónak mentek,én nem mentem. Napokig elnéztem, a felhőket az égen, és a körülöttem lévő erdő állatainak életét örömeit, tragédiáit ismertem. Nagy néha egy-egy sötét folt árnyékot vetet az erdő távolabbi részeire, az állatok viselkedését megváltoztatva, néha Éjszablyákon harcosok érkeztek, és Fennkölt nyugalommal bejárták a vidéket, fura lények holtesteit hozva, bőröket, trófeákat.
   Nem volt kedvem hozzá, elmenni innen, halottam ugyan a háborúról, meg a zavaros világról, de én a faszénégetés közben, amire szüleimnek szüksége volt, a fák hangjait hallgatva boldog voltam, és kizártam, az afféle, bajokat,
-          messze vannak.
Mondtam, és tanulgattam a körülöttem élő állatok növények nyelvét, jeleit, Szüleimmel jártam az erdőt, ércek után kutatva, közben tanultam a környezetemtől, halk szavú apámtól, a fémekről, az állatokról, teremtményekről. Néha a jól ismert helyeket elkerülte apám, mondván, hogy most nem biztonságos, később visszajövünk. És én is éreztem azt a különös félelmetes vibrálást, ami ezeknek a területeknek a szélén volt tapasztalható. Ha sokáig nem szűnt meg, vagy gyorsan terjeszkedett a sötét folt, akkor futár ment Aldrassilba onnan Darnassusba, ami a világ közepe.
Még aznap, vagy másnap meg is érkeztek a harcosok, egy vezető, általában a vadászmester megmutatta a rendellenességet, és pár óra múlva már el is tűntek gyönyörű hátasaikon.
    Az Éjszablyák látványa mindig izgalommal töltött el, nyugodtan közel mehettem hozzájuk, sőt már első alkalommal is szívesen fogadták közeledtemet, de nem ösztökélt semmi, hogy ráüljek ezekre a fenséges állatokra, akik maguk is legendás harcosok voltak, és nem egyszer mentették meg hátasaik életét, vitték ki sebesülten a harcból, és némelyik életét adta, hogy gazdája megmenekülhessen. Szívesen hallgattam a történeteket, amiket nem a harcosok, hanem a faluban lévő idős Elfek meséltek. De csak azok érdekeltek amik állatokkal, fákkal, voltak kapcsolatban, a ismertem hallomásból mindenféle szörnyet, veszélyes vidéket, de nem vágytam velük találkozni. Bár álmaimban olyan vidékeken jártam, és olyan állatokkal találkoztam, amiket még nem láttam, és beszéltek hozzám medvék, farkasok, menyétek, néha olyanok is miknek szavát nem értettem, és fojtott sziszegésükből csak rosszindulatot véltem kivenni.
     Egy holdfényes éjszakán Anyám hozzám fordult, és mosolyogva megfogta a kezem.
-          Lányom, lassan eljön, az az idő, mikor el kell döntened hol a helyed a világban, és valami szakmát kell tanuljál, valami irányt kell adni az életednek, mert a Holdanya nem azért teremtett minket, hogy, csak külső szemlélők legyünk gyönyörű világában, hanem hogy tevékenyen részt vegyünk az építésében, terjesszük a szeretetet, és az áldását.
Mivel már ezeken a dolgokon én is gondolkoztam, és a természet állt hozzám a legközelebb, ezt válaszoltam anyámnak­:
-          Köszönöm, szerető gondoskodásod, és ha nincs ellenedre virágszedő, gyógyfüves, és alkimista szeretnék lenni, mint Alainariel a vadászmester felesége.
-          Valahogy éreztem, szólt, és mosolyogva biztatott, hogy menjek el hozzá nyugodtan.
     Pár nap múlva elsétáltam a hatalmas kék Goluin fenyő felé mely otthont adott az Elf párnak. Alainariel szívesen fogadott, rögtön belefogott a tanításomba, mert sok megrendelése volt gyógyitalokból, és az elkövetkező pár napon kijártunk növényeket szedni. Nagyszerűen ment minden, lassan, de biztosan tanultam meg a neveket, a gyógyhatásokat, keverési arányokat, közben Dazalar a férje, rácsodálkozott a kapcsolatomra az állatokkal. mikor nem egyszer velünk tartott egy egy növénygyűjtő útra.  Tanítgatott, biztatott, és mondta, engem a Holdanya is Vadásznak teremtett.
Elmagyarázta, hogy a vadász nem halomra gyilkolja az állatokat, hanem vigyáz a megfelelő rendre ezerszer is meggondolja, ha kilő egy vadat, és az is mind a földanya egyensúlyát szolgálja, nem beszélve arról, hogy a sötétség jelen van köztünk, és sokszor kíméletlenül szembe kell szállni vele, ami egy vadásznak büszke kötelessége. Sok mindent tanultam tőle akaratlanul is, vagy érdekelt, de egy szép napon azt mondta nem tud tovább tanítani, mert amit tudott átadta nekem, és kérte, hogy Darnassusban Jeen'ra Nightrunnerrel beszéljek.
    Elcsodálkoztam, és nem igazán értettem, mert észre sem vettem, hogy befogadtam tudását. Amit ő szelídítésnek hívott az nekem játék volt, szinte minden állat követet egy darabig, ha szóltam hozzájuk.
Az íjászatban a varázsigéket már gyerekkorunkban tudtuk, és titokban gyakoroltuk, és az olyanokat, hogy lányom egy vadász addig él míg a társa is él, a csapdád időzítésén múlhat a sikered, nem tanításnak vettem.
    Minden esetre megköszöntem, hozzám való jóságát, de,
-  Nem megyek én innen sehova - mondtam, és mosolyogtam.
-  Nem bánom - mormogta, de amit megtanultál már ne felejtsd, és gyarapítsd tapasztalataidat!
     Adott egy gallyacskát, amit mindig magamnál kellett tartanom, baj esetére, elvitt az ijkészitőhöz és készíttetett nekem egy íjat, valamint vadászruhát vásárolt számomra.
     A véletlen úgy hozta, hogy napokon belül helyt kellett állnom, ha akartam, ha nem, mert Nightrunner elment a városba, jelentést tenni, a helyi állapotokról, közben történt egy szerencsétlenség!
     A gyerekek, egy hegyoldalán egy vízmosásban játszottak, mikor a partfal beszakadt, és ráomlott egy igen erős, nagyon nagy termetű medvére.
    Először azt hitték elpusztult, de a maci lassan magához tért, és addig vergődött, míg kimászott a rádőlt föld alól, és dühöngeni kezdett, a gyerekek először sajnálták, aztán megijedtek, elszaladtak mikor látták, hogy ki fog mászni, hallották a veszett hangokat miket kiadott, és elbújtak a gyökerek és fahasábok közé így beszorultak a medve mögé a vízmosásba, és nem mertek mozdulni. Egy arra járó utazó találta meg őket, és szólt a faluban a szülőknek, hogy baj történt, akik rögvest szaladtak hozzánk. Mivel a vadász nem volt a faluban ezért nekem mondták, te vagy a helyettes neked kell intézkedni, elpusztítani, vagy lecsendesíteni az állatot.
     Hiába mondtam, senki nem hallgatott rám, hogy:
-   Én nem vagyok vadász.
Furán néztek rám, mert a  ruhám is, felszerelésem is az volt, persze segíteni is szerettem volna, hát nem tehettem mást, elmentünk a helyszínre, mivel szorított az idő, futva.
     Rettenetes kép fogadott, a medve megsérült, és ordítva dühösen rángatta a fákat. Repültek a faforgácsok szerte széjjel, a gyerekek sírtak, a szülők meg azt mondták le kell lőni.
Az egyik gyerek apja már feszítette is az íját.
    Szelíden eltoltam az íjat, és kértem bízzák rám, nagyon sajnáltam a medvét, elővettem a galyat, amit a Mesterem adott, és előrébb lépve, magamra vonva a maci figyelmét, mormolni kezdtem a szavakat, amit az állatok szelidítesekor használnak. 
A hátam mögötti beszédből annyit hallottam, hogy 
- Megöli!
     Éreztem elönti testem egy erő!
Valaki védő imát mormolt rám, a dühöngő medve rám rontott, és tudtam, amíg  el nem mondom a varázsigéket, állnom kell az ütéseit bármennyire fájdalmasak is legyenek.
      Az állat egymás után csapott a rettentő mancsaival, ahogy tudtam félrehajoltam, de éreztem, hogy véres csíkok tarkítják a testemet, a védővarázs nélkül, már el kellett volna feküdjek, hogy az állat azt higgye meghaltam, és otthagyjon, de végigmormoltam a szöveget, és a medve megszelídült, lecsillapodott, lelassultak a mozdulatai és mellém állt. Megkönnyebbültem, különös érzés lett úrrá rajtam, éreztem nem vagyok „egyedül”, éreztem az erőm megnőtt és a medve ereje is kiegészült az én tudásom erejével.
     Láttam a szája fel van csúnyán szakadva.
Hát ezért volt olyan vad! Nagyon örültem, hogy nem kellett megölni, meg akartam vizsgálni az állat pofáján a sebet, amit valószínűleg egy a leomló földdel együtt lezúduló faág okozhatott, de a vérveszteségtől kezdtem elgyengülni, kezdett elhomályosodni a világ, megrogytam, valaki a hónom alá nyúlt, megtámasztott.
    Arra már nem emlékeztem, hogy kerültem haza, de azt tudom egyszer csak otthon voltam, és itattak velem egy italt, amitől nem éreztem fájdalmat, és mély álomba estem.


Folyt köv.