Éppen nem volt semmi sürgős teendőm, mikor eszembe jutott a kislányaim szemtelen torkossága, na, itt nem szükséges valami nagy dologra gondolni, teszem azt az esetek nem tartoznak a hét főbűn szoros és szigorú megítélése alá, csak amolyan hétköznapi csintalanságok történtek, amik hol bosszantóak, hol mulatságosak voltak, mikor nekiálltam „manócsapdát” készíteni.
Eszembe jutottak, mivel arra ébredtem, hogy nem éppen fiatal testem az ágyban "kis" gödröt csinált, ahova szép lassan morzsákok láb nélkül ugyan, de bevonultak.
Persze az estekről, mármint az ágyban masírozó kis sütemény, kenyér, valamint elsősorban és legfőképpen islerdarabkákról a Manók tehettek.
Mikor is a lányokat felsorakoztattam, és szigorúan megkérdeztem tőlük, hogy hová tűnt a heti isler adag, amit jóanyjuk részünkre beszerzett, hogy felvidítsa a hétköznapjainkat kis süti majszolással, az volt a válasz, hogy ők látták, amint kis manócskák sebesen gurították elfele a kamrából a kerek édességet, majd cinkosan összenézve el-elvihogták magukat.
Persze azonnal utána néztünk, hogy hol, miként történt a merénylet, és akárhogyis néztük sehol nem találtuk a rést ahol kigurították a szerzeményüket a fránya manók.
Azt még értettem is, hogy életben maradásukhoz szükségük volt az élelemre, de azt végképp nem értettem, hogy miért pont az én ágyamban osztották szét a szerzeményüket.
Így hát nekiálltam, és két deszkadarabot összekötöttem egy tenyérnyi régi gurtnival, kisszögekkel rögzítettem, hogy szépen csattogtatni lehessen, és akkurátusan elkezdtem nagy szegeket átütni a két végén. Már átvertem rajtuk vagy 10-10 szeget, mikorra berobogott a két lány, hogy:
– Apus mit csinálsz?
Morogtam kicsit, majd kissé mélyebb hangon, mint szoktam kiböktem:
– Manócsapdát!
Ámultak a lányok, megszeppenve, hisz azt hitték nem hiszek a Manókban, és a szöges, hegyes szörnyszerkezetet nem tudták elképzelni, hogy nekik szántam. Megkérdezték még egyszer, arra gondolva lehet rosszul értették.
– Manócsapdááát!?
– Igen azt!
Válaszoltam, kurtán és egy dobozból egy régi mackó üveggombszemeit kotortam elő, egy csomó lim-lom közül. Na azt meglátva igazán elszörnyülködtek a csitrik, hogy:
– Mi az az izé?
Bár látták, mi az mert élethűen volt elkészítve, a régi mestereket dicsérőn, égszínkéken ragyogott majd száz évvel a háta mögött is.
– Szemek, hogy lásson is a csapda – mondtam, a saját és a maci szemeimet erősen forgatva –, ne csak vaktában kapkodjon a manók után.
Elkezdtem felkötözni a csapdára a szemeket a kis fülüknél fogva, majd egy ácsceruzával írásnak tűnő ákom-bákomokkal kezdtem teleírni a fa oldalait, tetejét, közben suttogva-morogva hadováltam, mintha tudnám miket írok, mitől is a lányok összebújva, és kissé hátrébb lépve mertek csak figyelni tovább. Mikor kész lettem meglóbáltam, megcsattogtattam a szerkezetet, a szemek libegtek rajta, mintha forognának, az egész egy tetovált krokodilfejre emlékeztetett, számomra is veszélyesnek, félelmetesnek tűnt, nem hogy a gyerekeknek, akik visítva szaladtak ki a műhelyből.
Na erre előkerült a párom is, hogy mit rémítgetem a lányokat, hisz így is félnek mindentől, és alig győzi nyugtatgatni őket, ha megrezzennek egy árnyéktól, esetleg valami fura hangtól. Ekkor már én is láttam, hogy túllőttem a célon, a csapda túl jól sikerült.
Kicsit tettem vettem aznap, gondolataim vissza-visszatértek a dologra, majd felkaptam a manógyilkos deszkaszerkezetet, és felvittem a padlásra, jól eldugtam, magamban kicsit kuncogva, ha valaki megtalálja pár év múlva igen csak elgondolkodhat rajta miféle célt szolgált.
Eltelt pár nap, el is felejtkeztem a dologról, éppen hazaértem a munkából, mikor a feleségem elém perdült, és titokzatosan mosolyogva a kezemnél húzva, bevitt a kamrába. Mutogat némán ragyogó szemekkel a sarokban az alsó polcra, ahol én először nem is láttam semmit, de jobban megnézve kis isler darabot pillantottam meg.
– Éppen az utolsó sütit adtam oda a lányoknak – mondta a párom –, mikor halkan összesúgtak, amire persze felfigyeltem! Kisvártatva Lili odajött hozzám keserves képpel, hogy fáj az ujja, és kért rá, hogy vizsgáljam meg, és egy puszit kell rá okvetlen adjak, mikor szemem sarkából látom a kis Kati besurran a kamrába. A ceremóniát végigcsináltam, sajnálkozva, és nyugtatgatva mondtam, nem lesz semmi baj, de amikor a kamrából kijött Kati, hirtelen elmúlt az ujj-baj és beszaladtak a szobájukba. A kíváncsiság, persze arra ösztökélt, hogy sürgősen utánanézzek a dolgoknak, és ezt találtam...
Összemosolyogtunk, és mindketten azonnal értettük, hogy az csakis a manóknak lett odakészítve. Visszagondolva az utóbbi napokra az ágyam is tiszta maradt, mondhatni morzsamentes, a sütik sem fogytak el idő előtt, mindjárt tudtuk mindez a Manók védelmében történt. Gondoltam egyet, és lenyúltam a kis csokis lekváros édességért, és bekaptam. Mosolyogva majszolva, magamban megfogadtam, hogy ezentúl mindig eltüntetem a Manóajándékot.
A manócsapda pompásan működött!
