2011. július 25., hétfő

IV. A kis medveember, a Vadász és a Lopakodó.

                                           Hirrgig Glini


    
     Én még kicsike vagyok! Nagyon félek! Mindenütt mozdulatlan lények!
Valami nagyon rossz történt, nagyon rossz! Nagyon éhes vagyok, és nagyon szomjas, nagyon fáj a lábam, és nagyon csendben vagyok. Nagyon csendben, mert a bátyám, mondta, hogy nagyon csendben kell lennem, és arra menjek ahova Mamával Füvesnagyihoz szoktunk menni, de most nem tudok menni. Megharapott egy fogak.
A Kék bácsikhoz mentünk a bátyámmal, aki nagy és erős, és elvitt engem is, mert jó voltam, és teleszedtem a kosárkámat piros bogyóval, és nem ettem belőle egyet sem. Nem ám! Nem tudom, hol is vagyok, de arra kell mennem amerről a nagy sárga feljön. Onnan tudom, mikor anyukámmal a Füvesnagyihoz mentünk, Mondta nekem, arra ahol a nagy sárga feljön, át az erdőn a mocsár szélén, mire lemegy a nap találkozunk Füvesnagyival.
   Mikor a Kék bácsik táborába értünk a kék bácsik mind feküdtek, és akik nem azok mérgesek voltak, és fájt nekik mert   jajgattak, és Medveemberek ugráltak körülöttük, és egy csúnya bácsi is nagyon szép ruhában állt ott, és és nagy tüzet láttam, és a bátyám is elesett, meg én is, de a bátyám nem kelt fel, és mondta hogy menjek lassan és nagyon csendben amerre a Füvesnagyi lakik, ott bisztosan leszek, mert ott jó, és sok erős férfi van, és ott jó lesz. És én mentem, csendben, és óvatosan, és egyszer csak megharapott egy fogak, először azt hittem a Nagy Zöld, de nem az volt, csak fogak, és hiába sírdogáltam, és halkan énekelve kérleltem eresszen, mert fáj, meg mert mennem kell, a fogak csak halgatott és harapott, úgy látszik nem akart megenni, csak harapott, aztán jöttek azok akik bántottak minket meg a kék bácsikat, de addigra én nagyon elbújtam, és bántottak egy nénit, meg bántottak nagyon szép másik nénit aminek egy szép macija volt, nagyon szép macija, és a macit is bántották, és én nem szóltam, és nem kiabáltam, és amikor a szép nénit meggyujtotta a csúnya bácsi, akkor már nem is néztem oda, és a maci is lefeküdt, és elment mindenki, és én nem mertem kiabálni, mert a Medveembereket nem ismertem, és láttam a tollakon, hogy harcolnak most, ahova nekem nem lett volna szabad mennem, mert én még kicsi vagyok, hogy jőjjenek ide és segitsenek rajtam mert a fogak megharapott, és a Füvesnagyihoz kell mennem.
   Megpróbáltam a fogak szájába nyúlni egy faággal, és már nem fájt annyira, de amikor elengedtem ujra fájt, és már nem birtam tartani az ágat, és jobban fájt és sirdogáltam kicsit, de csak halkan, mert a bátyám mondta nagyon csendben kel lennem.
   Azután kis idő eltelt mert sokat aludtam, már nem voltam éhes, csak szomjas és ittam levélből esővizet, és melegem is volt meg fáztam is, és minden olyan homályos volt, mint amikor kicsi voltam, és anyukám azt mondta nagyon beteg vagyok, és innom kelett a nagyon keserüt.
  És akkor jőtt a vicces ember. Ember volt tudom már láttam nem is egyet, hanem hármat. meg beszéltem is velük, és kaptam tőlük forgót. Nagyon óvatosan jött, és körűlnézett, és engem nem látott, és megnézte a fekvőket, a medveembereket is, akiket nem ismertem, morgott, és énekekelt, olyan vicces volt, de nem tudtam nevetni, csak néztem, és odament a macihoz, és elővette a kését, és jött a szépnéni, aki a medvével volt. A néni is óvatosan lassan halkan jött, én is csak akkor láttam amikor engem nézett, de nem jott oda hozzám, nem is törödött velem, a bácsit nézte aki a késsel a medvét piszkálta. Bántani fogja a néni a bácsit, érzem. De lehet mégsem, már csak kicsit mérges, a bácsi énekel, és a macit forgatja, de nem birja el konnyen, nehéz a maci. Csak jonne ide a szép néni, de csendben kel legyek, de a néni nem jon és a fogak fájnak, és mikor jon ide! Bajt csináltam, a fogak megmozdult és csőrgőtt, és a bácsi idenézett, a néni meg szinte repült és már a kése a bácsi nyakán volt. Aztán birkóztak, meg veszekedtek, de aztán megnyugodtak, és odajott hozzám a Néni, és és olyan szépen szólt hozzám, és a bácsi kinyitotta a fogak száját, és a néni felemelt, és én boldog voltam,és elaludtam.

Folyt. köv.

2011. július 22., péntek

III. Holdvirág, vissza a tisztásra.

         Holdvirág



    Még világos volt mikor feleszméltem. Az utolsó gondolataim, az édes otthonomba vittek vissza, ahol az árnyas, kékeszöld fák alatt szebbnél szebb virágok, gyógynövények nyíltak. A domboldalról lecsorduló csermelyek tisztavizű tavakat tápláltak. A fodrokban a lombokon áttűző napsugarak fényében megcsillanó halak fickándoztak, és az énekesmadarak szemtelenül közel repülve hozzánk, boldogan cserregtek, szinte a szívünket is mosolyra fakasztva.

     De amint körülnéztem, ráeszméltem a valóságra!

     Egy mocsár közepén egyedül, az íjam nélkül, távol a barátoktól, sebesülten, bár már kipihenve feküdtem egy fa óvó belsejében.  Már nem esett az eső, de a levegő nyirkos, párás volt, a köd kísértetiesen gomolygott, elvéve a látótávolság nagy részét. Kicsit megmozgattam elgémberedett tagjaimat, mély lélegzeteket véve lazítottam, és meditálni kezdtem. Kiürítve az agyam nagy részét, helyt adva a környezet hangjainak, szagoknak, illatoknak, és bekapcsolva tanult képességemet, sorra vettem a közelemben tartózkodó lényeket, állatokat, figyelve mozgásuk irányát, sebességét. Közvetlen veszély nem fenyegetett. Ellazítva magam, a sebeimre összpontosítottam, serkentve körülöttük a vérkeringést, a gyorsabb gyógyulás reményében. Iszákomból némi zöldség kivételével, minden penészes élelmiszert kidobtam. A teljes készletemet megettem, ami pár retekből, és almából állt, amiknek a nedves klíma nem ártott annyira.

     Az étkezés után jobban éreztem magam, megköszönve a fának, és az isteneknek a nyugodt éjszakát, elhagytam a búvóhelyem, és most már nagyon óvatosan visszafelé vettem az utamat. Mindenféleképpen meg akartam nézni a történtek után a kis tavat ahol elpusztult a kedves medvém, meg körül akartam nézni, hátha találok valamit ami arra utal         
   Kitisztítottam az elmém, és csak a feladatra koncentrálva, a mocsarat figyelve, az aligátorokat, és a nagymacskákat, kerülgetve, lopóztam. Minden kis jelre megálltam, és figyelmesen körülnéztem. Szinte párhuzamosan tudtam menni a kitaposott úttal, ahol csak egyszer halottam mozgást, láttam is egy díszes, páncélos lovast elvágtatni, laza nemtörődömséggel lovagolt a kacskaringós úton, utána három Ork őrszem, alig-alig lemaradva a lovastól. Megdermedve, kissé jókedvűen felhúzott szemöldökkel olvadtam be a környezetembe, bár ugrálhattam is volna, mert a járőrök akkor sem vettek volna észre, nem velem voltak elfoglalva. Dühös képpel tűntek el a látóteremből.

     Mit kereshetett itt egy Paplovag? Nem kifelé tartott, hanem a mocsár belseje felé, ahol egy romos elsüllyedt templom van. Valahogy az volt az érzésem, hogy az én utam is arra felé tart majd. Továbbmentem a fák ágai alatt hajolgatva, a pókhálókat tépdesve, kutató tekintettel kerestem az általam ismert gyógynövényeket, szűkös készleteimet fel szerettem volna feltölteni.
     Kiélesedett érzékszerveim riadót fújtak, azt éreztem engem néz valaki, vagy valami...
Rányúltam a tőreim markolatára, és lassan kezdtem kihúzni őket a hüvelyükből, közben eldúdoltam a majom éneket magamban, ami a majmokról szólt, és azok ügyességét ruházta rám a kántálással, Szükség is volt rá, mert ahogy befejeztem, már repült felém egy bog, acélos izmai rugóként lökték felém egy szilkamor fa alsó ágáról.
  
   Elmélkedésre nem maradt időm, féltérdre ereszkedtem, és hátrahajoltam, miközben a pengék immár szisszenve repültek ki a tokjukból, és egy keresztvágással elmetszették a macska torkát. Abban a pillanatban kigurultam a lendületét tört rángatózó állat alól, hogy a vére ne szennyezze be amúgy is rossz állapotban lévő ruhámat, testemet. Körbenéztem, hogy nem fenyeget-e valami újabb veszély, és nyugodtan megvizsgáltam a tetemet. A szájában találtam egy duzzanatot amit egy letörött csontszilánk okozott a fogai mellé befúródva az ínyébe. Így már érthető volt az állat szokatlan dühe.

  Otthonomban az ehhez hasonló állatot befogjuk meggyógyítjuk, hogy a természet körforgásából ne essen ki. "Minden élet érték, még ha az ellenséged is!" Hallottam sokszor a tanítómesteremtől. Odébb kellett állnom lassan, mert a kiszivárgó vér szaga úszott a vízben és a levegőben egyaránt, ami élelmet jelentett a környék ragadozóinak. elmormoltam egy fohászt, az állat lelkéért, és folytattam utamat a tisztás felé.
  
   Lassan teljesen besötétedett, a szemem nem zavarta a fény, teljesen uraltam érzékeimet, biztonságban éreztem magam, együtt lélegeztem az állatokkal, semmi zavarót nem észleltem. Kitárulkozott a mocsárvilág szépsége, felismertem nem egy füvet, virágot, hihetetlen mennyiségben nőttek itt olyan gyógynövények amikért a szigetemen nagyon sokat kérnek. Teleszedtem az iszákom, feldolgozom ezeket később, ha lesz rá módom.
     Éjfél után nemsokkal érkeztem a tisztás közelébe, és egy igen halvány nagyon friss nyomot vettem észre. Mint az árnyék, egybeolvadva a környezetemmel, lopakodtam a nyomokban, a tőreimel a kezemben értem ki a tisztás szélére.  


Folyt köv.