W Roger Cartzy
Lord Jorach ravenholdt.
Esett, már 2 napja esett, és az ég már lassan egy hete bezárult.
A sárgás-barnás mocsári gőzöktől megfestett levegő kissé dögletes volt, de jól elrejtett, mint a lassan sűrű cseppekben eső víz. Bár átjárta már az összes ruhám, szinte összes felszerelésemet is, de nem zavart.
Terrokari erdőkből származó nagy sárga fekete pókok rágói közül kicsorduló mérgeim, különleges italaim, drága üvegekben, és ami igazán fontos volt az jól becsomagolva, földvégi partoknál élő, teknőszsírral vízállóvá tett finom bőrökbe kötve hevert az iszákom mélyén. Behúzódtam egy barátságtalan fa alá, ami azért vonzott, mert alul is ember nagyságú, vastag, kissé szőrös, de viaszos levelei alatt szinte száraz volt a föld, amennyire egy mocsár szélén száraz lehet valami.
Ahol a levelek a földet érték, szinte egy szabályos kőrben, derékmagasságú, vagy inkább mélységű árok vonult körbe és a mocsárba vezette le a vizet egy kis csatorna. Érdekes képződmény volt, de nem nagyon érdekelt, mert több hasonló hely is volt a közelben.
Egyedül voltam, bár ehhez előbb ki kellett tessékelnem, egy Bogot a kivalló menedékből, ami fújva, prüszkölve, de elhúzódott határozott közeledésemre.
Volt még 2 lakója a lugasnak, amik nagy megelégedésemre megnyúzva, nyársra húzva sültek egy mágustól vett, állítólag rinocos vagy rinocés nevű állat által készített, leginkább tehénlepényre hasonlító anyagon. A mágus állta a szavát, azt ígérte, hogy ha teljesen szárazon tartom, meggyullad, és nem füstöl, és szagtalan. Nem is nagyon füstölt, de a kígyók sülő húsának illata messzebbre érhetett mintha ez a szar füstölt volna. Na, igen valamilyen növényevő állat ürülékére hasonlított igazán, és a hangzatos Spark of Fire pie röviden Sofire nevet az a büdös varázshasználó adhatta neki.
Igaz, ami igaz, bevált, nagyon drága volt, de csak egyet fizettem ki, és amikor láttam önelégült mosolyát az arcán, a többit elcsentem tőle, szerintem most is azt keresheti, mosolyogtam magamban miközben forgattam a húst.
Az utóbbi időben hozzám pártolt a szerencse, úgy látszik a tolvajok istene megelégelte, a velem való szarakodást, és cseppentett kicsit a régmúlt javaiból, igaz nem bőségesen, de annyira igen, hogy elcaplatva a városba megvegyem, ami kell ahhoz, hogy eredményesen mehessek vissza abba az elátkozott templomba a tó közepén. Felszerelésemet kiegészítettem, szinte teljes ruhatáram lecseréltem, és vettem egy igen jó fegyvert, ami nélkül valószínűleg nem élném túl a romok közti kutatást. Egy hátaslóra is futotta, de még milyenre! Sebes, mint a szél, a szőre fénylik, mint a nap, aranyszínű sörényével játszik a szél, öröm rajta lovagolni, mondta a kutyakupec aki nem álltallott nyolc aranyra megvágni miatta, de most kutyagolhatok, a lápon keresztül gyalog, ide nem hozhattam a lovam, ha máskor is szeretném használni. Ott hagytam Darkshiré-ben, mondva annak a kövér bolond fogadósnak, hogy sörénye szála is meggörbül, kifizettetem vele azt a tizenkét aranyat, amit adtam érte. Hagytam neki pár ezüstöt, hogy tartsa jól, és vigyázzon rá mert értékes, és nagyon hozzám nőtt.
A fancsali arcán láttam, hogy annyira nem bolond, hogy ne tudja, érezze, hogy az olyan alakokkal, mint én csak rosszul járhat, de én jó ember vagyok, és a vállát megveregetve megvigasztaltam:
- ha nem jövök vissza 15 nap múlva, akkor valószínűleg soha, akkor eladhatja, vagy megtarthatja a lovat, ha meg visszajövök, akkor akár tiz réz is ütheti a markát a jussán felül.
De valahogy ez sem vigasztalta meg, lehet tudta, hogy megjövök, mert egy ilyen belevaló ember nem vész el. A kocsmában dekkoltam pár napot még, hátha találok valakit aki velem jönne, de semmi jóravaló lény nem fordult meg az idő alatt míg ott voltam, bár pár ígéretes alak átvonult, de azok pillantásra sem méltattak, egy csizmájuk többe került mint a teljes felszerelésem, de várjatok csak olyan szolgákkal fogom magam kísértetni mint ti, gondoltam, ha visszatérek a zsákmányommal.
Valami őrült paplovaggal voltam ott, bejutni sem volt egyszerű, de kijutni!Én csak egy kesztyűt hoztam el, igaz az ékkövekkel volt kirakva, annak az árán vásároltam be magamnak, az az agyalágyult harcos aki, a földön feküdt, mármint a csontváza, és eljött ide egyedül, bár jó cuccai voltak, valahol elhagyta a másik kesztyűjét, és csak az egyiket tudtam elhozni,… mennyi kincs!
Uuuh, belegondolni is gyönyörűség!
A lovag valami sárkánytojásért ment… a marha! Meg valami Jammalt kellett volna megölnie valamiért, mondogatta, de nem nagyon figyeltem. Nekem egy kék színű kulcsot kellett volna megszereznem, azúrkéket... Lord Jorach mester kért meg rá Ravenholdtból, akinél sokáig tanultam a mesterségbeli fortélyokat. Nem volt nehéz rávennie, hogy elmenjek érte, mert izgalmasnak tűnt, és esténként a tábortűz körül ülve sokat halottam, az ott lévő aranyról, kincsekről, bár a veszélyekről is. Tanulás után, amikor a feladatokat végrehajtottuk, ezerszer begyakoroltunk dolgokat, ládákat nyitottunk ki, őrszemek mellett kellett elmennünk úgy, hogy ne vegyenek, észre, és alaposan elfáradva, lefekvés előtt beszélgettünk, mindig elásott kincsekről, aranyhalmokra vigyázó sárkányokról, és legendás harcosoknál lévő, nevesített ruhákról, felszerelésekről volt szó. Már akkor mindenki megfogadta, hogy ő lesz a leghíresebb ember, tele kincsekkel, és csak szórakozásból, hogy éppen ne unatkozzon, segít annak a vidéknek, ahol letelepszik, hogy tiszteljék, és féljék, tudását, ügyességét. Akkor már tudtam, hogy az ismertség, nagyon jó dolog, akik kérdésedre se válaszoltak, megvetően fordították el a fejüket, hogy az ember megszorította a tőrét, de ha segítettél a környéken kitisztítani egy bányát, vagy kiirtani egy pár dögöt, akkor már előre mosolyogtak, ajándékokkal halmoztak el, és néha meglepően jó dolgokat adtak a kis szolgálatok fejében. Emlékszem Itt nem messze Darkshiré-ben Kértek meg egy feladatra, ami nem volt egyszerű, majdnem ott maradt a bőröm.
Yogen farmján eluralkodott a káosz, ellepték a vidéket valami utálatos teremtmények, na, ott kellett kitisztítani egy kriptát, ami tele volt hosszúkezű szőrös félig halott félig élő, rothadó teremtményekkel. Az egyik kriptarendszerből, a másikba egy alagúton mentünk át, ami a földbe volt ásva, és mintha egy hatalmas giliszta fúrta volna, olyan kacskaringós, egyenetlen volt, belógó gyökerek, pókhálók tarkították. Amikor kiértünk a lukból, a másik sírkamrába, ordítva lengő, hatalmas karokkal, ronda mérgező karmokkal rohant rá a harcosra egyszerre vagy három dög, ami nem is lett volna nagy probléma, a harcos a pajzsával ügyesen hárította az ütéseket, a másik kezében lévő rövid egyenes kardot boszorkányos ügyességgel forgatva, még ő szorította, be az ellenfeleit a kripta sarkába, mikor a háttérből, a félhomályból mint egy hullámszerű kékesen derengő villódzó fénycsóva érte el, ami szinte lebénította. Lelassult, látszott, hogy küzd a józanságáért, hogy kitisztuljon a feje, de a hatalmas fájdalom, annyira elvette a figyelmét, hogy alig bírta a támadásokat kivédeni, ő ellentámadást nem bírt indítani, szinte csak védekezésre szorult, néha meg-megrándulva bújt a pajzsa mögé. Azonnal rávetettem magam a varázshasználóra, és egyetlen szúrással, a bordái közé toltam a tőrömet, ami nyomban eltört a nyele és a penge találkozásánál. Még el sem esett, mire elhajítva, a hasznavehetetlen markolatot, kihúztam a tőrét a köpenye alól a talárját összefogó díszes övből. Mindez csak pár másodpercet emésztett fel, de addigra egy következő Élőholt mágus osztotta a harcost, aki kínjában begörbülve, már csak egy szörny ellen küzdve, a földön volt. Innen is alig tudtam elmenekülni, minden ügyességemre és varázslatokkal megtámogatott felszerelésemre szükségem volt, hogy kijussak. De a Kért mennyiségű ellenfelet megöltük, igaz egyedül zsebeltem be a jutalmat, amit a harcos segítsége nélkül nem szerezhettem volna meg. Kaptam érte valami pár ezüstöt, meg egy nagyon szép övet, ami a fürgeségemen javított, kényelmes, és praktikus volt.
….Viszont a tőr, amit szereztem, az igazán szép darab volt, használni nem igazán tudtam, el kellett mennem egy varázslóhoz aki két aranyért megvizsgálta, és kitanított a használatára, mert igen erős támadó rúnák voltak rajta. Most is ez védi az életem, a templomban is jó szolgálatot tett a hüllők elleni harcban.
Nem bírom az agyamból kiverni!
Tojás… sárkánytojás, mind össze kéne törni pff, ha lett volna időm… összeszedhettem volna életem végéig elég aranyat, de nem volt rá érkezésem.
- Mehet?
Kérdezte halkan, és választ sem várva az a bolond ordítva nekiment a sárkányfattyaknak, amik védelmezték a tojásokat, alig volt időm bekábítani az egyik gyíkot, mire rárontott vagy négy kissárkány,”kicsik” vagy négy tonnásak lehettek középpen meg az a nagy dög.
Tojás…pff… ha az felébred,…az anyasárkány,… nem sütögetnék itt békésen.
Nem mondom, vitézül hadakozott embernyi kardjával, valami varázserő is volt a rávésett rúnákban, de nem bírtunk velük. Amikor már a lovag, Elront vagy Elrot-nak hívták, már nem is emlékszem, már az utolsókat rúgta, jobbnak láttam eltűnni. Óvatosan kilopakodtam, a szemem járt, mint a sasé, de értéket nem láttam máshol, és nehéz dolgokat nem vehettem fel, mert a vízen át kellett kimenni, mert az egész templom belesűlyedt abba a dögletes mocsárba. Kifele majdnem otthagytam a fogam, mert kiszúrt pár homály spitter, a fene a villás nyelvükbe, meg a kék pikkelyes bőrükbe, amúgy is útálom a kígyókat, ha nincsenek megsütve, de ezek két méteresre is megnőttek. Alig bírtam velük, de a jóféle méreg, meg az éles pengém megtette a hatását. Meg voltam elégedve a reflexeimmel, mert nem tudott egyik sem megmarni, de kaptam pár ütést, hogy kiérve alig bírtam elvánszorogni.
Mesterem, mondta, egyedül ne jöjjek ide, csak ha találok megbízható társakat, de nehéz az élet, még pár napig ücsörgök, a templom tisztább részénél, horgászgatok, vannak itt igen harcias harapós halak, de a húsuk nagyon finom, kissé dió ízű, és ha szedek hozzá vad fokhagymát, teknőszsíron kisütöm, fejedelmi eledel lesz belőle. Azon elleszek, hátha jön valami őrült, mint én, hogy bejárjuk a romokat.
Elmélkedésem közben elfogyasztottam a kígyóhúst, kis kétszersülttel, meg salátával, amit mind meg kellett ennem, mert elkezdett rohadni. Elvackoltam magam, hogy kis pihenés után elindulhassak a már nem hosszú útra, a templom felé. Álomba merültem, ami nálam, nem volt mély, de pihentető, és minden neszre, harcra készen szorítottam a tőrömet, a sokévi kondicionálás eredménye képpen.
vadonban nem szoktam sokat aludni, nem szeretem annyira ahogy sokan mondják,"tiszta levegője, meg a természet közelisége" ellenére sem úgy mint a büdös füstös várost, ahol talán még veszélyesebb tanyázni egy koszos padlásszobában, amit egy ravasz pénzéhes kocsmáros ad ki pár ezüstért. Még éjfél előtt talpon voltam, és elindultam a templom felé, de keresztbe nyomokat láttam, és elindultam arra amerről vezettek. érdekes nyomok voltak, egyre jobban felkeltették az érdeklődésemet. Egy Elf könnyű hosszú léptei, egy pár Medveember súlyos nyomai és egy emberféle, nem páncélban, nem volt mély a nyoma, akár varázshasználó is lehetett, vezettek dél felé.
Észak fele, egy tisztáson, összetűzés nyomait fedeztem fel, még egész frissek voltak a hullák, egy medve meg egy Medveember hullája feküdt ott, a krokodilok már kikezdték a tetemeket, és ha jól láttam vagy két hullát behúztak a vízbe. Átkutattam a hullát de semmi érdemlegeset nem találtam nála, a medvének azonban nagyon szép szőrméje volt, megakadt rajta a szemem, és elővettem a késemet, hogy megnyúzzam.
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése